A puszta semmi int, amerre nézek;
Agyonpéldázott vándorút az élet,
Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
S az út során a friss erők enyésznek.
Igen, ha végső célig úgy mehetne
Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
Amint az első pár lépést szaladta,
A játékon nevetni tán lehetne.
De létünk zord erők kezén forog,
S ütődik perctől perchez, s törve már,
Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
A tikkadt föld porán, amerre jár.
Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…
Forrás: Kedvesch versek
