A kék tüzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt,
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást
megutáltam: rontja az embert.
Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
ne lakjék más a szívedben.
Te finom-suhanású leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!
Fene mind az ivóhelyeket,
verset sem írok, ha kívánod:
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol…
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Forrás: Kedvesch versek
