Mióta biztosan tudod
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele –
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön.
Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a „szeret – nem szeret” pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret – vallott a sorsvirág
s lehet: e vallomás a veszte…
Talán szeretlek? – megszeretsz.
Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.
Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts – azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.
Forrás: Lélektől lélekig
