(Reményik Sándornak)
„Egy új világ van születőben!” – mondják,
kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
„Megérett a világ a pusztulásra!”
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
de fáradt nem vagyok,
és bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
vagy a magasból angyalpille szárnnyal
a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
az szánva néz a kérkedő Kalandra,
amely ma szerteszét
elfojtja a szemérmes Új neszét.
Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
s azóta minden évszakújuláson
még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
a hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
szolgálatodra: keletről nyugatnak,
előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
embernek, őznek örök anyaemlő:
vedlik és újul az emberi öltő,
meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
Forrás: Lélektől lélekig
