Mint halk csapatban szürke nyest,
a hegyre kúszik már az est,
s a bokrok alján meglapul:
itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
s a vak bozóton átremeg:
lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
hol minden árny és rejtelem,
és minden vén törzs mély csoda.
Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
s bent apró virágoszlopok
halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
öledbe hadd tegyem fejem;
agyamban alszik gond, szitok,
most áhítatot áhítok,
szárnyat, röpítőt és puhát,
levetni a bús test-csuhát,
nehéz szívem elejteni,
a fájó Én-t felejteni.
Így-így! Tedd főmre most szelíd,
halk Veronika-kezeid,
ne bánd, hogy szól már a kuvik,
s hogy már a hold is elbúvik,
csak ringass lágyan, csöndesen,
míg jő majd halkan, könnyesen
az ébredés, mint bús, csodás,
furcsa, ámult feltámadás…
Forrás: Lélektől lélekig
