Az éjnek ismerője voltam én,
ki záporban megy el s hazaoson,
ha kialudt a végső utcafény.
Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.
Megálltam, némítva lépés zaját,
mikor kiáltás, hirtelen szűnő,
a háztetők felett fülembe szállt,
nem hívó, nem is búcsút üzenő;
s messzebb, nem-földi magasság terén
bolygó óra hirdette: az idő
se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.
Forrás: Weöres Sándor fordítása
