A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s múltat idéz két boldogtalan árny.
– Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?
– Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? – Nem.
– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.
– És kék az ég s a remény végtelen.
– A remény eltűnt, egünk fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
