(Nagy László emlékére)
Küszöbre vert hitünk fölé
ki emel megvigyázni sátrat?
A csontokig lemart szavak
szomorúsága kinek lázad?
A szemtelen túlélni-hős
mit ment magával át vacogva?
S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
magába tömje és kimondja?
Ki hordja Istenig vitézül
a megvigyázott tisztaságot?
S mit ért belőle majd az Isten
ha túlerőben lesz a látnok?
Az árvaságba semmisült
költők szívén ki önt harangot?
S ki vár a barbárság kövén
hogy megszólíthassák a hangok?
Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?
S ki forgolódik éberen
a rettenet nevét keresve?
Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor-jelenéshez?
A tántorgó homok között
ki mondana egy szentbeszédet?
Ki ácsorogna kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek,
mikor már mások alszanak,
s szívükben is tömény sötét lett…
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
