Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
Kőkerítéssel körülvéve,
Nehogy az élő szabadon maradt
Földet megfertőzze.
A fakeresztek néhány év múltán
Megdőlnek aztán maguk is szépen
Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
Tűzrevalónak.
Nyoma se marad a sírnak –
Sörteszerű tömött fű növi be
Mint a legények fejét téli éjszakákon;
Mikor a temető egyik végétől a másikig
Megtelik elkezdik újra az elején;
Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
Apámé a nagyapámén,
Ugyanígy a régi bíró
A még régebbi bírón – a régi pópa
A még régebbi pópán;
A régi falu a még régebbi falun.
Alma- és szilvafák szegélyezik,
Illatos virágok nyílnak
Leheletük a távoli tárgyakba is
beívódik.
Kik átutazóban felénk járnak
Bal csuklójukba ágyazódott órával
És öregséggel a vállukon
Ámuldoznak akár a paradicsomban.
(Kányádi Sándor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
