Mikor először láttalak – pezsegtek
a kertek, frissen habzottak a fák,
és apró, négyágú virágkeresztek
fürtjét himbálta az orgonaág.
Mikor másodszor – mézes illat áradt,
kölesföld, nyár, a hold: fehér üveg.
Te takargattad borzongón a vállad,
mellettem furcsán átjárt a hideg.
Mikor harmadszor – félszeg csend szakadt ránk,
szégyenkezett a gyengéd mozdulat,
foszlott a nyírfalomb, szelek kavarták,
s hófényű felhők közt a tél suhant…
Mi változatlan? Miben bízhatom hát?
Felelj nekem, te őszi rozsmező!
Csak halk moraj. Csak az ereszcsatornát
veri, veri a visszhangzó eső.
Aztán a sugárszarvú holdív újra
felizzik ázott asztagok felett…
Egy biztos és örök – az ember útja,
akárhogyan, akárhová vezet.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
