Címke: magány

  • Ady Endre: Én, szegény Magam

    Szeretlek halálos szerelemmel,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te elhagyott, te szép, béna ember,
    Te: Én, szegény Magam.

    Senkid sincs e bús, pucér világon.
    Sorvasztó, álmatlan éjjelek
    Holdfényénél fölujjongva látom:
    Csak én szerettelek.

    Te: Én, aki királynőket vártál
    S bölcs királyok hódolásait,
    Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
    Csak én vagyok ma itt.

    Szeretlek, mert a keserűségnek
    Ártatlan és áldott fia vagy,
    Mert minden egynek, búsnak és szépnek
    Tömjénezni szabad.

    Téged elhagyott már minden, minden,
    Durván, meg-nem-értőn és gazul.
    Nincs szépség, melynek hívője nincsen:
    Most én vagyok az úr.

    Az egész világ helyett imádlak,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te szép, kit a buták meg nem láttak:
    Te: Én, szegény Magam.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

    Sem utódja, sem boldog őse,
    Sem rokona, sem ismerőse
    Nem vagyok senkinek,
    Nem vagyok senkinek.

    Vagyok, mint minden ember: fenség,
    Észak-fok, titok, idegenség,
    Lidérces, messze fény,
    Lidérces, messze fény.

    De, jaj, nem tudok így maradni,
    Szeretném magam megmutatni,
    Hogy látva lássanak,
    Hogy látva lássanak.

    Ezért minden: önkínzás, ének:
    Szeretném, hogyha szeretnének
    S lennék valakié,
    Lennék valakié.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Muszáj-Herkules

    Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
    Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
    S meg kell maradnom Herkulesnek.

    Milyen hígfejűek a törpék:
    Hagynának egy kicsit magamra,
    Krisztusuccse, magam megtörnék.

    De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
    S neki hajtanak önvesztükre
    Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

    Szeretném már magam utálni,
    De, istenem, ők is utálnak:
    Nem szabad, nem lehet megállni.

    Szeretnék fájdalom-esetten
    Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
    De hogy ez a csürhe nevessen?

    Szegény, muszáj-Herkules, állom,
    Győzöm a harcot bús haraggal
    S késik az álmom s a halálom.

    Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
    Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
    Így nem fogok sohse meghalni.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

    Sem utódja, sem boldog őse,
    Sem rokona, sem ismerőse
    Nem vagyok senkinek,
    Nem vagyok senkinek.

    Vagyok, mint minden ember: fenség,
    Észak-fok, titok, idegenség,
    Lidérces, messze fény,
    Lidérces, messze fény.

    De, jaj, nem tudok így maradni,
    Szeretném magam megmutatni,
    Hogy látva lássanak,
    Hogy látva lássanak.

    Ezért minden: önkínzás, ének:
    Szeretném, hogyha szeretnének
    S lennék valakié,
    Lennék valakié.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – Találkozás Gina költőjével

    Hahó, éjszaka van,
    Zúgó vadonban őrület – éj,
    Hahó, ez itt a vaáli erdő:
    Magyar árvaság,
    Montblank – sivárság,
    Éji csoda és téli veszély.
    Hahó, a lábam félve tapos:
    Amott jön Gina és a költő
    És fölzendül a vad iharos.

    Csont – teste vakít
    A nagyszerü vénnek,
    Ginát vidáman hozza kezén,
    Hahó, Gina él.
    Engedd a kezedről:
    Ez az én asszonyom,
    Az enyém.
    És zúg az erdő, Gina remeg.
    Léda. Kiáltok.
    Léda. És néz reám
    A csontváz – isten, lelkemnek atyja,
    Néz és nevet.
    Fölém mered csont – karja
    A homlokomig, simogatón, felém
    És az erdőn kigyullad a fény.

    Hahó, száll Léda, Gina fut
    S a fák közt az örök egyedülség
    Bús, magyar titka zúg.
    Hahó, őrület – éj.
    Szent csont – lábakhoz
    Vergődve esem
    És zúg az erdő sorsot – hirdetőn,
    Félelmesen.
    S homlokomon simogat kezével
    A Montblank – ember,
    Én szent elődöm, nagy rokonom
    S itt érezek
    Egy szent kezet azóta mindig,
    Egy csont – kezet
    A homlokomon.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Solymos Ida: Félóra az újkori Paradicsomban

    Rovarka se repüljön át.
    Ablakomra madár se szálljon,
    még cinke se. A kerti ágyon
    dőlt négyszöget és karikát
    rajzolgasson a délután.

    Ne zötyögjön fejemnél óra.
    Ne kopogjon rozoga bútor.
    El én, elköszönök a bútól,
    magamat fogva vallatóra,
    s átmenetileg épp nem élek.

    Az óra mostantól megálljon,
    ahogy megállt az estebéden,
    mikor elsült az agg kezében
    a vadászpuskás s hosszú álom
    szakadt a házra és urára.

    Testálhatják jussomat másra.
    Javak nélkül így-úgy leélem,
    cirkusz nélkül, nem is kevélyen,
    leélem, ami van még hátra,
    igazammal elbíbelődve.

    Csak félóráig akarok most
    egyedül lenni a világon,
    s hogy ez még hatalmamban álljon,
    aztán jöhet osztálytárs, orvos,
    egymással majdcsak elvesződünk.

    Testetlen gondolat: ez egyszer
    úgy élek, hogy nem úszik árnyam
    cafatos foltokkal utánam,
    a levegővel elkeverten
    egy keskeny mondat lesz a szárnyam.

    Füst voltam én, ajtókon függöny,
    selymét nem orsózták a párkák,
    véletlen kegy rendelte függnöm,
    takarnom korszerűtlen zárkát –
    mögötte nem lakott kívánság.

    Növekedett emlékezet,
    nyűgeimtől tágulni nem hagy!
    Gödrén, lépcsőjén átvezet,
    mormol egy fekete siralmat
    és kutyáival megugat hát.

    Apám szeme villan, ha nézlek,
    műlába koppan, mikor érted
    zarándoklok a villamoshoz.
    Szemközt velem jó lesz latolnod,
    mennyit rongált rajtam az érdek.

    Csak félórára öltözöm be
    a kategorikus közönybe.
    Mikor besomfordál a részvét,
    elfordulok — megkapja részét!
    Bevigyorog, mint kerti törpe…

    Betelepedtem asztalodhoz.
    Levesedből kanálnyit kértem —
    mellemen ha virított érdem,
    hasonlóan a kafferokhoz,
    bámultalak, civilt, fehérben.

    Újképű angyalok sürögtek,
    ámbrát hoztak pörös felüknek,
    mikor a szél is csak magának
    dödögve himbálta az ágat,
    s az Ördögárok bűze fortyant,
    és kerítésünkig föláradt.

    Legtisztább lesz, ami mezítlen,
    legélőbb, amit kőbe véstek.
    Szabad a szó, ha megtöretlen
    furakszik szívéig a létnek,
    szabad, akit példának szántak,
    szóra, cselekvésre ítéltek.

    1967


  • Hajnal Anna: Őszi vers

    Fázom.
    Nem a széltől, nem az esőtől,
    hanem attól a hangtalan hidegtől,
    ami belülről jön.

    A fák leveleikkel búcsúznak,
    én meg a szavaimmal.
    Mindkettő sárgul,
    mindkettőt elviszi a szél.

    Már nem keresem a nyarat.
    Megtanultam:
    a meleg nem az évszakban lakik,
    hanem egy másik ember tenyerében.

    És ha az a tenyér elenged,
    hiába süt a nap,
    mégis ősz van.


  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.


  • Szécsi Margit: Tengerre nézve

    Bebalzsamozva, szépségektől holtan
    az vagyok én most, aki sose voltam,
    aki töretlen derekával tüntet:
    az vagyok én itt, akit sose ütnek.

    Tengerre nézve, heverve az ágyban,
    láttál-e engem a bíbor szobában?
    Iszom az óbor fekete-pirossát,
    levelet, verset nem is írok hozzád.

    Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
    magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
    írok: leírom a tajtékos oltárt,
    írok a nőről, aki a vizen járt,

    írok magamnak, aki vagyok, annak,
    írok magamnak, fekete hajamnak.


  • Szécsi Margit – Fohász

    Jaj, nem én – te hogy vagy?
    én nem is vagyok,
    jégvirágos kocsmaajtó
    rózsája vagyok.

    A pokol végső körében
    jégbefagyva, jégbefagyva
    vágyom megváltásba-illő
    karjaidra, karjaidra.

    Tüzes száj a szesz,
    számra rátapad,
    elfojtja az érted-fogant
    imádságokat.