Én nagyon sokakat szerettem,
én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
anyám az életet szerette.
Ő úgy szerette, hogy megállott,
az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
s a porban azt mondotta: élet.
Az életet bámulta folyton,
mint egy menyasszony, mindig ifjan,
apám szemében kezdte nézni,
és nézte aztán arcainkban.
Csak a szívét hallgatta halkan
mély-kék szemekkel, megbűvölten,
csak a tűnő időt figyelte,
s arcát nem látta a tükörben.
Ő járt, tudott és látva-látott
fájó ideggel szótlan álmot,
megszentelt engemet a lelke,
az ő lelkétől vagyok áldott.
Neki nem volt korán könnyezni,
s könnyezni nem volt soha késő,
ha ment az erdőn, ment az úton
ketten mentek: az élet és ő.
Sírt és dalolt bús mátkaságán,
bölcsők között sírokra görnyedt,
a képeskönyve volt az élet,
nem vitt magával soha könyvet.
A fiait csókolta némán,
halottjait némán temette,
én nagyon sokakat szerettem,
de ő az életet szerette.
Forrás: MEK
