Nézd! A lopakodó szürkületben
Néhány karcsú árnyék összerezzen.
Apró fénygömbök szerterajzanak
Lámpák sárgaszín fényköre alatt.
Magához húz fájó emléked megint…
Bár szemed másfelé, messzire tekint,
Kezed selyme sem engem simogat
Mint tavaszi szél új hantú sírokat
Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
Míg leheleted cirógatja más nyakát
Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
S barátságod csal szemembe könnyeket.
Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
Sóhajt az este… karodba vennél?
Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.
Kacsint a reggel lágy napsugáron,
S csókod elillan, mint boldogságom.
Nem lehetsz többé soha velem…
Vágy maradsz, de már nem szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
