Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy…
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?
(Baka István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
