Eső szemereg, fut a szél,
borzong a ködös tavi sík.
Az élet a télbe alél,
nem ébred a kert tavaszig.
Zord villa. Társtalan élet.
Festek. Sír a szél, besötétlett.
Itt jártál tegnap, igen.
Láttam: szemeden unalom.
De társnak hitt a szívem
a csapzott alkonyaton.
Eh, menj hát! Istenem áldjon!
Majd tűröm téli magányom.
Még tegnapi köd gomolyog,
ma is csupa sár a mező.
Tornácom előtt a nyomod
elmosta az őszi eső.
Csak nézek a ködbe. Hiányzol
e puszta, e szürke világból.
Lehetne kiáltani még:
„Jőj vissza, nehéz egyedül!”
De a múlt neki már nem elég,
elhagy, ha a szíve kihűl.
Iszom. Tüze húny a parázsnak…
Egy hű kutya kellene társnak.
Forrás: Lélektől lélekig
I
