Madách Imre: Karácsonykor

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

Ünnep van valóban, ím a büszke vár
dús világításnak özönében áll,
fényes csarnokáról hangzik a zene,
s vad dombérozásnak hangja jön vele.

Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
férj s nő átkarolva tartja magzatát,
keblök melegével óvják gondosan,
s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
„Márma van karácsony szentelt ünnepe,
a nép megváltója márma születe;
jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
s a nép rab maradjon véges-végtelen?

Cél után fáradni, küzdeni dicső,
elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
csak hogy életemet nyomorogjam át,
s amelyet kiküzdök, életem minek,
hogy legyen igámat hordani kinek?

Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
és igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
óh, takard, takard nőm édes gondosan.

Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
édes álomképet sző rájok keze,
s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

S hogy ne verje őket zord valóság fel,
lassan eltakarja őket hólepel. –
A várból öröm száll – zúg a téli szél –
a család helyén csak kis hódombot ér.

Forrás: magyar-versek.hu