keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagúnák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
homorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádogbékák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtől részegülten
betűzgettem Cartagena
delet ilyet soha én még
napot soha még így égni
hol a bokor víz és viskó
s még a beton is érzéki
félórát ha voltam nálad
míg egy kisded megszülethet
ameddig egy ismeretlent
elföldelnek elfelednek
kísértésbe szédítőbe
estem véled szerelembe
hogy maradjak viskóid közt
mindenkitől elfeledve
ittam fényed, kéked-zölded
a géphez gurított létra
tetejéről félórára
enyém voltál Cartagena
fölszállóban már úgy rémlett
vityillóid rezegtetve
mindegyikben mintha egy-egy
szerelmespár ölelkezne
jaj, elválnunk miért kellett
magadhoz miért nem öleltél
minden évszakom azóta
hóval borított hideg tél
egy napodért-éjszakádért
cserébe mit vágyton vágyok
adtam volna üdvösségem
az örökkévalóságot
ilyen bolond ki szerelmes
érzi, hogy a szíve béna
belémsajdult sose látlak
többé viszont Cartagena
s ittalak még színed-fényed
amennyi talán elég lesz
itt a deres Kárpátok közt
a közelgő öregséghez
hol a nap is a tiednek
csak lézengő halvány mása
kél és nyugszik emlékeztet
az egyszer volt ragyogásra
ó a kéked, ó a zölded
kékje-zöldje víznek, égnek
Karib-tenger tüneménye
a neved is belémégett
nem gyógyít ki az idő sem
azon kapom magam néha
félhangosan szólongatlak
Cartagena, Cartagena.
Forrás: Kedvesch versek
