(Szabó Lőrinc fordítása)
Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
a város száz torony- és kürtő-árbocát
s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.
Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
és fent a csillagok születésére várva
az eget szénfolyók útja csíkozza be
és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
s építek éjszaka tündéri várakat.
És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
csókos, madárdalos estét s reggeleket
és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
derűt akaratom maga hívja elő,
s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.
Forrás: Lélektől lélekig
